A dicsőítésről

 

A Katolikus Egyház Katekizmusa a következőket írja az imádságról, azon belül is a dicsőítésről és az imádásról:


A szavakkal való imádkozás

2722 A szóbeli ima a test és a lélek emberi természetben megvalósuló egységére alapulva a testet társítja a szív belső imádságához, Krisztus példája szerint, aki imádkozott Atyjához és megtanította tanítványainak a Miatyánkot.

2700 Isten Igéjével beszél az emberhez. A gondolt vagy kimondott szavak gyarapítják imádságunkat. A legfontosabb azonban a szív jelenléte Annál, akihez az imádságban beszélünk. „Meghallgatásunk nem a szavak sokaságától, hanem az elme éberségétől függ.”

2701 A szóbeli ima a keresztény élet nélkülözhetetlen eleme. A tanítványoknak, akiket vonzott Mesterük csöndes imádsága, Ő egy szóbeli imádságot tanított meg, a Miatyánkot. Jézus nemcsak a zsinagóga liturgikus imádságait imádkozta; az evangéliumok megmutatják Őt, amint fölemeli hangját személyes imádsága kifejezésére, az Atya ujjongó dicsőítésétől a Getszemáni kert halálfélelméig.

2644 A Szentlélek, aki az Egyházat tanítja és eszébe juttat mindent, amit Jézus mondott, az imádságos életre is neveli, olyan kifejezési formákat támasztva, melyek maradandó imádságfajtákban újulnak meg: áldást, kérést, közbenjárást, hálaadást és dicséretet.

Dicsőítés

2639 A dicséret az az imaforma, mely egész közvetlenül Istennek ismeri el Istent. Önmaga miatt énekel Neki, dicsőíti Őt, nem azért, amit tesz, hanem, mert Ő VAN. Részesedik a tisztaszívűek boldogságában, akik a hitben szeretik Őt, még mielőtt a dicsőségben látnák. A dicséret által a Lélek társul a lelkünkhöz, és tanúsítja, hogy Isten gyermekei vagyunk; tanúságot tesz az egyetlen Fiúról, akiben gyermekké fogadtattunk, s aki által dicsőítjük az Atyát. A dicséret összefogja a többi imaformát és elvezeti ahhoz, aki forrásuk és céljuk: „az egy Istenhez, az Atyához. Tőle származik minden, és mi Őérte élünk.” (1Kor 8,6)

2641 „Beszéljetek magatokban zsoltárokban, himnuszokban és lelki énekekben, énekelvén és zsoltározván szívetekben az Úrnak” (Ef 5,19). Miként az Újszövetség sugalmazott írói, az első keresztény közösségek is újraolvassák a Zsoltárok könyvét, Krisztus misztériumát énekelvén benne. A Lélek újdonságában himnuszokat és énekeket is költenek, azokból a hallatlan dolgokból kiindulva, melyet Isten a Fiában valósított meg: megtestesüléséből, halált legyőző halálából, föltámadásából és a mennybemeneteléből. Az egész üdvrend e „csodatetteiből” száll föl a doxológia, Isten dicsérete.

Imádás

2628 Az imádás az ember alapvető magatartása, aki Teremtője színe előtt teremtménynek ismeri el önmagát. Magasztalja az Úr nagyságát, aki megteremtett, és az Üdvözítő mindenhatóságát, aki a rossztól megszabadít minket. Az imádás a szellem leborulása a „dicsőség Királya” előtt és meghajló elcsöndesedés Isten előtt, aki „mindig nagyobb”. A háromszor szent és mindenekfölött szeretetreméltó Isten imádása alázattal tölt el és biztonságot ad alázatos kéréseinknek.

Az imádság egyéb formái és módjai

2702 Az igény, hogy külső érzékeink részt vegyenek a belső imádságban, megfelel emberi természetünk követelményének. Test és lélek vagyunk, és érezzük a szükségét annak, hogy érzelmeinket kifejezzük. Egész lényünkkel kell imádkozni, hogy könyörgésünknek a lehető legnagyobb erőt adjuk.

2703 Ez az igény megfelel egy isteni követelménynek is. Isten olyan imádókat keres, akik Lélekben és igazságban imádják Őt, következésképpen olyan imádságot vár, mely élettel teljes és a lélek mélységeiből száll föl. Isten azonban a külső kifejezést is akarja, mely a testet összeköti a belső imádsággal, mert ez fejezi ki feléje azt a tökéletes meghajlást (imádást), amit joggal vár el tőlünk.